Ez a szürke London néha felemészti a józan eszem. Éppen napok óta siránkoztam mikor egyszer csak belém hasitott egy gondolat. Olvastam a The Word Alive zenekartól egy bejegyzést ami csupán ennyi volt.

You think I'm weak? It's called honesty.

És hirtelen élményáradat öntött el és rájöttem, hogy nincs miért szenvednem és agyalnom napokon keresztül. Tudjátok minden ember akit eddig utálattal fűszereztem meg, most hirtelen csak elszállt. Mindig is szerettem őket, csak bennem volt az irigység és a szánalom feléjük, hogy nem tudják megbecsülni az életük. Egyszerűen vannak olyan emberek akikkel nincs közös pont. Elkeseritő, de ha nincs ott a helyed valahol akkor nem is tudsz odatartozni. Mindig is őszinte voltam, és egy pillanatnyi "gyengeségem" sem bánom meg ami abból adódott, hogy néha zokogva tört elő belőlem a legmélyebben rejtegetett félelmem. És mindig azt hittem, hogyha valakihez köthetem a félelmet akkor az az ember ural engem. Lófaszt. Pardon.

Valóban igy van, semmi köze az életemhez. Igazából saját magamnak kreáltam a mumust. Mindig úgy próbálom magam előrébb helyezni a világban, hogy sulykolom magamba a rosszat és kinzom magam, hogy utána olyan erőre kapjak és cselekedjek, mint azelőtt soha. Érdekes.

Ami a legjobban zavar mostanság az az, hogy mindig is kellett valami az életembe ami nem volt meg akkor. Most, hogy nincs baráti társaságom és szerelmem, persze, hogy égető kinnal hiányzik. Amikor pedig megvoltak ezek, az önmegvalósitás hiánya fojtogatott. Valaki mondja meg nekem, hol van a középút.

Sosem féltem attól, hogy kimondjam a szavaim. Ebből meglehet élni?! Mert most a legjobb munkát amit eltudok magamnak képzelni az az, hogy szobanövény legyek...

Sok embert veszitettem el azért, mert megakartam élni a pillanatot és a csodákat. Szintén sok embert veszitettem el azáltal, hogy tüzesen beolvastam nekik. Persze intelligensen és szemrehányóan, igazi énként.

Egy pillanatra az ember rémálmává tudtam válni mindig is. És az ember mit csinál rémálom esetén? Felébred és próbál másik álmot keresni vagy épp semmit. Ez vagyok én, a rémálom. Nevetnem kell.

Most arra vágyom egyedül, hogy szeretni tudjak mindenkit és hosszú idő után végre megint önmagam legyek.
Nem akarok gyűlölködni, csak azt akarom, ha egy ismerősömről meglátok egy képet ne a hányinger kerülgessen. Olyan nagy kérés ez? -szarkazmussal meghintett nevetés

Nap tanulsága. Szarj bele mindenbe ami a boldogságod útjában áll. Sosem tudhatod, hogy az az illető valójában mit él át aki nap, mint nap fényes, szines mosollyal teli képeket rak fel, közben pedig belül rohad
De a lényeg mindebben, hogy ne érdekeljen a szenvedése, ne élvezd. Kivánd neki inkább. hogy tényleg boldog legyen.

Köszönet az okosabbik felemnek ezért.