Egyszer az öreg gazda, mivel igen nagy szegénységben élt a családjával, úgy döntött, hogy eladja a szamarát. Maga mellé vette a fiát és a szamarat, és elindultak a vásárba. Ahogy úgy ballagtak az úton, elhaladtak a földeken dolgozó emberek mellett. Hallják, amint az emberek ezt mondják.
Nézd, milyen buta vén ember, ott a szamár, oszt Ő meg gyalog jár!
Gondolta az öreg, őt már ki ne nevessék, ezért felült a szamár hátára, és úgy haladtak tovább.
Mennek tovább, elérnek egy patak partjára, ahol asszonyok mosnak a vízben. Hallják, amint az asszonyok összesúgnak. Nézd azt az embert, úgy ül ott mint egy méltóság, a szegény gyermek meg nyakig a porban jár. Na erre elszégyellte magát az öregember, leszállt a szamárról, és felültette a gyereket rá. Így mentek tovább. Alig haladtak valamit, elértek a malomhoz. A molnár legények kint sütkéreztek a napon. Amint meglátták őket, így szóltak. Nézd, a kis taknya a szamáron, a szegény öreg meg mint a szolga kullog! Na, gondolta az öreg, Őt senki meg ne vesse, hát felült a gyerek mellé, és így haladtak tovább. Mennek tovább az úton, jönnek velük szembe a kereskedők. Azt mondják maguk közt. Nézd azt a két léha embert, szegény állat majd bele pusztul a cipelésbe, így még a vágóhídra se érnek vele! Erre lepattant az öreg és a fia szamárról. Fogta az öreg, nyakába vette a szamarat a két elülső lábánál, a fia meg a két hátsó lábánál, és így a hátukon cipelték a szamarat  egészen a  vásárig. Ahogy beértek a vásárra, mindenki dőlt a nevetéstől, milyen két buta ember  ez!